Újra itt.



Üdv. kedves olvasó(im)!
Elég rég hagytam itt a blogomon életjelet magamról, így eljött az ideje.. Eldöntöttem, hogy ezentúl ezt nem csak versek formájában teszem majd, hiszen nem lehet valakit csak burkoltan figyelni. Hol is kezdhetném? Kezdhetném ott, hogy 18 és fél éves, főiskolás.... AJJ.. ez így nem jó.. Szóval.. aki kész minden őrültségre, eszeveszetten tud bulizni, lazulni, de persze komoly is tud lenni ha arról van szó. Na ez már valami (: 
Néhány szóban: érzékeny, makacs, kitartó, akaratos, jószívű, kedves, nyitott, szószátyár. Legyen elég rólam ennyi. Ha jobban ismersz, ha kevésbé, ígyis-úgyis lefesthettél már magad előtt egy képet rólam, csak nem mindegy, hogy ez mennyire felel meg a valóságnak, de én ezzel inkább nem is foglalkozom, mert nem mások elvárásaiért születtünk :)
Most eszembe jut a mottóm, amit néhány éve egész egyszerűen így fogalmaztam meg:
"Az élet egy játék.Vagy megszokod vagy megszopod..." (:
Jópofa, nemde? Mióta elfeledtem a zseniális mottóm azóta túlságosan komolyan veszem ezt a játékot, talán azért "szopok" annyit..


Bevallom, mostanában naphosszat azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen mi értelme is van a létnek? Miért jöttünk erre a világra? Csupán az "anyatermészet-egyenlet" megoldásaként? Vagy talán mindenkinek van egy különleges célja ezen a Földön?
Nem véletlenül tettem fel ezeket a kérdéseket.. Ha nem gondolkoztam volna el már néhányszor azon, hogy itt kéne hagynom mindent. Gyakran felteszem a kérdést, hogy vajon miért nem jutottam el a legvégéig? Azért, mert valahol nagyon mélyen nem akartam, vagy talán az életem regénye nem engedte? Nem tudom.. Talán mégsem gyenge szereplőnek írt az élet..  De akkor miért írom ezeket a sorokat a hideg, komor falak közt, az érzéketlenségbe fagyva? Magam elé képzelve olyan érzés ez, mintha az Északi-sarkon heverne egy íróasztal, ami előtt próbálnám elfagyott ujjaim között heverő tollammal megírni ezt a naplóbejegyzést...


Körülöttem messze tájt mindenhol havat látok, süvít a jeges szél, mégis ihletet kell találnom. Felnézek az égre a Nap pici sugarai hiába mosolyognak, kicsit sem tudnak melegíteni. 
Meg vagyok fagyva, a szívem is érintkezés nélkül dobog odabent. Csupán egyvalami tart még egyben.. A HITEM. A Rendíthetetlen.. A "szebb", "jobb", "dallamosabb" jövőbe vetett hitem.
Számomra az egész élet egyetlen, őrületesen hosszadalmas dalszöveg. Tele őrült, boldog és fájdalmas sorokkal. Van, hogy nagyon sokáig csak egyféle érzés valóságos refrénként ismétli egymást a dalban.. De olyan is akad, mikor villámgyorsan váltják egymást a hangulati elemek. Itt a szövegíró a csupa nagybetűs ÉLET.
Akinek néha sokat is fizetünk a munkájáért...
Még akkor is, mikor nem szeretnénk.
Mi is beleszólhatunk a szövegbe, belejavítgathatunk, de nem tudunk egybefüggő részleteket előzetesen kitörölni. Hiába előre meg van írva, nem lehet. Sokszor megérezhetjük a rákövetkező sorok hangulatát, eseményeit, de nem tudjuk befolyásolni az Életet. Az élet ugyanis nagyon önfejű, csökönyös író. De ugyanakkor rendkívül tehetséges is, hiszen néhány sorban képes lerombolni mindannyiunk álmát... igen ám, de ugyanannyi szavába kerül és fel is építhet egy csodálatos világot körülöttünk. Azonban beszélhetünk az íróval, s mi is alakíthatjuk ezt a dalszöveget, rossz és jó irányba is.


Az utóbbi két évben az én dalszövegem nem úgy cseng, ahogy szerettem volna. Vannak részletek, amik nagyon tiszták, és jól hangzanak, azonban olyan sorok is akadnak, melyek szörnyűre sikeredtek, sőt van olyan is, ahol elfolyt a tinta ezen sorok között valóságos káoszt hagyva maga után...


Folyt. köv...




Ja és elfelejtettem megemlíteni, hogy számomra a zene olyan mint a kaja. Nélkülözhetetlen.. A témába illő számmal szeretnék kedveskedni: