Nagy Falat
Adott egy világ hol senki sem kiált,
Hisz üvegfallal zárták el mind a két Hibát
Csak bámulnak előre, s hidegtől dermedten,
Fájdalomtól délcegen, éreznek szüntelen…
Üveges tekintetükben ott lapul minden,
A múltjuk, jelenük… de jövőjük már nincsen..
Rabokká váltak s rabok is maradnak,
A végzet kapuján akár még ki is juthatnak..
De minek választanák a perzselő sötétséget?
Inkább szenvedjenek még itt vagy tíz-húsz évet.
Vérhez tapadt kezük dühtől éhes,
Egymáshoz érni már nem lehetséges..
Vágynak ide is, vágynak oda is,
Álmaik szállnak az üvegfalon tova is.
Könnyes szemmel borulnak térdre,
S kínok közt néznek az égre…
Megváltójuk már ugyan nincs,
De hazug szavuk még igaz kincs…
…
Majd egyszercsak a tenyerük egymáshoz tapadt,
S véres kezükkel bemocskolták az átlátszó falat..
Még Egyszer könnybe lábadt az összes tekintet,
S őszinte mosollyal várták a végzetet.
…
A sötétség kapuja felé vették az irányt,
Majd hátrafordultak s várták a „talánt”,
De tudták, már úgysem jön senki.. így hát..
Tovább kellett lépni…
2010.05.17
2010.05.17
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése